Gondoltál már valaha arra, hogy milyen időtávon gondolkodsz a saját életedben? Talán 5 év előre tervezel, vagy 10 évet a nyugdíjig. De mi történik akkor, ha a tervezési horizontod nem évtizedekben, hanem évezredekben mérhető? Ez a helyzet áll fenn a nukleáris hulladék tárolásánál, ahol olyan veszélyes anyagok elzárásáért felelünk, amelyek radioaktivitása még 10.000 év múlva is halálos fenyegetést jelent. Ez a feladat messze túlmutat a mérnöki vagy a geológiai problémákon; ez elsősorban egy kulturális, nyelvi és antropológiai kihívás, amire a mai tudomány próbál választ találni.
A mély idő paradoxona
Képzeld el, hogy a jelenlegi életedhez képest négyszer távolabbra kell kommunikálnod, mint amennyi idő telt el az ókori Egyiptom piramisainak építése óta. Ez az a mély idő, amiben a radioaktív anyagok (például a plutónium-239) hatásosak maradnak. A mély idő paradoxona abban rejlik, hogy miközben a geológiai stabilitást garantálni tudjuk a hulladéktárolók (például Finnországban az Onkalo) számára, addig az emberi kultúra és nyelv 100-200 évente drámaian megváltozik.
Ha megnézed a 2000 évvel ezelőtti latin feliratokat, tudod, hogy csak specialisták képesek azokat teljes kontextusban értelmezni. Hogy kommunikáljunk akkor egy olyan jövőbeli civilizációval, amelynek a nyelvét, szimbólumait és technológiai fejlettségét elképzelni sem tudjuk?
A tárolóknak el kell viselniük jégkorszakokat, geológiai mozgásokat és az emberi társadalom teljes összeomlását, majd újjáépülését. A feladat az, hogy garantáljuk: a 400. generáció is megértse, hogy a föld alatt rejlő anyagot tilos megbolygatni.
Atomkorszak és a passzív intézményi kontroll
A nukleáris hulladéktárolók tervezésekor a legfontosabb elv a Passzív Intézményi Kontroll (PIC). Ez azt jelenti, hogy a biztonság nem függhet aktív emberi beavatkozástól, őrzéstől, vagy folyamatos fenntartástól. Egyszerűen nem bízhatunk abban, hogy egy állam 10.000 évig fennmarad, vagy hogy lesznek olyan utódaink, akik képesek lesznek az eredeti dokumentációt archiválni.
Éppen ezért a tárolókat úgy tervezik, hogy geológiailag stabil formációkban, több száz méter mélyen helyezkedjenek el, ahol a természetes kőzet gátat képez a víz, a hő és a mozgás ellen. Ez azonban csak a fizikai elzárás, a kommunikáció ennél sokkal bonyolultabb.
A PIC elve szerint a tárolónak önmagában is beszédesnek kell lennie, de nem a jelenlegi nyelveinken. Olyan építészeti megoldásokat keresünk, amelyek az idő múlásával sem szelídülnek meg, és amelyek vizuálisan is azt kiabálják: „Veszély! Ne menj közelebb!”
A nyelvi összeomlás és a fegyveres őrök problémája
A tudósok és nyelvészek évtizedek óta dolgoznak azon, hogyan lehetne univerzális figyelmeztető jeleket létrehozni. A felmerülő ötletek között szerepel a piktogramok használata, de még a ma egyértelműnek tűnő szimbólumok is elveszíthetik jelentésüket. Gondolj csak bele, ha az emberiség 5000 év múlva elfelejti a sugárzás fogalmát, mit jelent majd a ma használt szimbolika?
Egy másik radikális elképzelés, amit az amerikai Sandia Nemzeti Laboratórium kutatott, az úgynevezett „atompapi rend” (Atomic Priesthood) létrehozása. Ez egy olyan, félig vallási, félig tudományos intézmény lenne, amelynek feladata, hogy évezredeken keresztül fenntartsa a veszélyre vonatkozó mítoszokat és legendákat.
A cél nem az információ átadása, hanem a viselkedés befolyásolása: a félelem és a tabu fenntartása a helyszínnel kapcsolatban. Ez a megoldás etikai problémákat is felvet, hiszen szándékosan kellene félrevezető vagy túlzó információt terjesztenünk a jövő generációi felé, de a cél a biztonság.
A hagyományos módszerek, mint a fém táblák vagy a betonfalak, kudarcra vannak ítélve. A fém korrodálódik, a beton elporlad, és ami a legfontosabb: minden emberi építményt végül eltávolítanak vagy újrahasznosítanak.
Megoldások a szimbolikus jövőre: Folklorisztika és geomorfológia
A legígéretesebb javaslatok a geomorfológia és a folklorisztika területéről érkeznek. A geomorfológia itt azt jelenti, hogy a tároló helye fölé olyan hatalmas, mesterséges tájformákat hoznak létre, amelyek természetellenesnek hatnak. Ilyen lehet például egy „Menacing Earthworks” (Fenyegető Földmunka) nevű koncepció, amely hatalmas, szabálytalanul elhelyezett beton vagy bazalt tüskékből álló mezőt jelent.
Ezeknek a formáknak nem kell konkrét üzenetet közvetíteniük, csak azt, hogy a terület „rossz”, „tiltott” vagy „szándékosan sérült”. A cél, hogy már a látvány is riasztó legyen, és felkeltse a jövőbeli régészek vagy építkezők gyanúját.
A folklorisztika szerepe abban áll, hogy a veszélyt beépítsük az utódok kollektív tudatalattijába, generációról generációra szálló mesék és mondák formájában. Az üzenetnek egyszerűnek, érzelmileg hatásosnak és túlélőképesnek kell lennie, mint például: „Itt lakik a démon, aki megbetegít.”
A 10.000 éves kommunikációs tervünk tehát nem egy technológiai rajz, hanem egy kulturális mérnöki feladat, amely a legmélyebb emberi félelmekre és a legősibb szimbólumokra támaszkodik. Végül is, a jövővel való beszélgetéshez nem a mai nyelvre van szükségünk, hanem az örökkévaló figyelmeztetés hangjára.
